A betiltott kritikusdíj

A betiltott kritikusdíj

A színházi kritikusok először 1980-ban osztották ki az elmúlt évad legjobb előadásait és előadóit elismerő kritikusdíjakat. A Színházművészeti Szövetség Kritikus tagozatának tagjai egyenként szavaztak (ezeket az indoklásokkal együtt megjelentette a Színház című folyóirat), az eredményeket összesítették, és a legtöbb szavazatot elnyerő előadás, illetve művész kapta a kritikusdíjat. Bár néhány körülmény a díj létrehozása ellen szólt – írta annak idején Koltai Tamás. Például az, hogy „erősen kétséges, hogy a szubjektív megítélések összegéből »kijön-e« az objektív értékítélet”. Különben is „a művészi teljesítmények mérésére nem áll rendelkezésre olyan hitelesített mérce, mint a Párizsban őrzött méterrúd”. De több érv szólt a díj létrehozása mellett. Leginkább az, hogy „az egyes előadásokról írt kritikákból hiányzik az összehasonlítás mozzanata”, pedig „időnként illik fölmérnie a színházművészet adott állapotát”. Ilyen értelemben a kritikusdíj „egy adott színházi pillanat tükre”. „Az évadonként odaítélt díj az egyik lehetséges módja annak, hogy a színház megvizsgálja magát a kritikusi közvélemény tükrében.”

Ugyanakkor a kritikustagozat elnöke – talán a későbbi konfliktusokat is sejtve – sieti leszögezni, hogy „a Színikritikusok díja nem nívódíj, nem miniszteriális vagy tanácsi elismerés, nem állami kitüntetés, hanem pontosan az, amit a neve jelez: a színikritikusok díja”.

Az első kritikusdíj

 

Először az 1979/80-as évadot díjazták a kritikusok. Legjobb drámának Csurka István Deficitjét találták. Ezt az 1967-ben írt darabot egészen 1979-ig nem engedte színpadra a kultúrpolitika. Ekkor a Pesti Színház mutatta be Horvai István rendezésében – egyszerre két változatban is, egy „világos”, vidám és egy „sötét”, komorabb, tragikusabb változatban. Az előbbiben nyújtott alakításáért a fiatal Bánsági Ildikó megkapta a legjobb női alakítás díját a kritikusoktól. (A Csurka-darabról és a Horvai-előadásról részletesebben ír Sándor L. István a Repedések a rendszeren című könyvében.)

Az első alkalommal a legtöbb díjat a Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette Nemzeti Színház kapta. Itt készült a legjobb előadás is, az Ascher Tamás rendezte Jövedelmező állás. (Ekkor még nem volt külön kategória a legjobb rendezés.) A legjobb férfialakítás díját Kállai Ferenc kapta a Zsámbéki Gábor rendezte Úrhatnám polgár főszerepéért. A Jövedelmező állás és az Úrhatnám polgár tervezője, Pauer Gyula kapta a legjobb díszlet díját. A Nemzeti Színház három színésze, Benedek Miklós, Császár Angela és Szacsvay László kapta a színikritikusok különdíját a Budapest Orfeum létrehozásáért, előadásáért. (Két kaposvári színész kapta a legjobb epizódalakítás díját az Ascher rendezte Gyöngyéletben nyújtott alakításáért: Csákányi Eszter és Eperjes Károly – utóbbi megosztotta a díjat a Népszínházban játszó Kézdy Györggyel.)

A Halleluja-botrány

 

A biztató kezdet után máris következett a megtorpanás. Ugyanis 1981 októberében hiába keresték a Színház olvasói a színikritikusok díjának indoklásait, és a híradásokban sem jelent meg a díjkiosztásról semmi. A kritikusok díját ugyanis betiltotta a hatalom. A konfliktus oka az előző évben legtöbb díjat kapó Nemzeti Színház volt – pontosabban ennek egyik előadása, a Kornis Mihály írta, Zsámbéki Gábor rendezte Halleluja (amelyet kamaraszínház híján a Játékszínben mutatott be a társulat).

A Halleluja 1981. májusi bemutatója a kultúra irányítói számára is felkavaró lehetett. Ez derül ki Kornis Mihály visszaemlékezéséből, aki véletlenül látta Tóth Dezső miniszterhelyettest (Aczél György bizalmi emberét) vitatkozni az előadás után az utcán: „kiálltam a sarokra levegő után kapkodva, izzadtan az egyik előadás után, zúgott a fejem a szokásos tomboló sikertől – mi lesz velem? És azt látom, hogy Tóth Dezső, aki félelmetes hatalom volt abban az időben, főcenzor a színház területén is, nem messzire tőlem hevesen vitatkozik egy másik férfival. Az is látta a darabot. Olyan állapotban voltak, hogy megfeledkeztek róla, hallhatja őket a távozó közönség. Akár én is hallhatom. Tóth elvtárs az élmény hatása alatt állt! Lehet, hogy később nagyon rossz volt a véleménye az egészről, de akkor valami különös, ambivalens izgatottság fűtötte… Függetlenül attól, ő cenzor vagy nem, megrázta az előadás. Úgy szidta, hogy az igazából dicséret volt. Mint egy álom.”

De ezután gyorsan beindult az apparátus. A szerdai bemutató (május 27.) után hétfőn (június 1.) már jelentést kellett írnia Aczél György számára a minisztérium színházi osztálya vezetőjének, Rigó Lászlónak. Rigó feljegyzéséből az derül ki, hogy csak a sötétben tapogatózik, hogy mi lehet a baj a Hallelujával. Fölmerült az a lehetőség, hogy talán nem is a darabbal vagy az előadással van probléma, hanem magával Kornissal. Végül hosszas levelezés után nyár végén mondatott ki a sokáig lebegtetett ítélet: nem tiltották be a Halleluját, a Játékszínben engedélyezték a további játszását, de Zsámbékiék nem vihették át a következő évadban az átépítés után megnyíló Katonába.

Az apparátus nyári levelezésével még nem értek véget a Halleluja körüli bonyodalmak. 1981 szeptemberében ugyanis másodszor adta volna át a Színházművészeti Szövetség kritikus tagozata a színikritikusok díjait. Annak rendje és módja szerint lezajlott a szavazás, de a díjkiosztáshoz – a korabeli szabályok szerint – szükség lett volna a minisztérium hozzájárulására is. Ez azonban nem érkezett meg, elsősorban azért, mert a Halleluja kapta volna a „Legjobb új magyar dráma” díját. (Az előadás két „epizodistáját” is elismerték volna a kritikusok: Bodnár Erika megosztva, Sinkó László más szerepeivel együtt kapta volna a legjobb epizódalakítás díját.)

Hosszas tárgyalások kezdődtek, „megegyezés azonban nem született, mivel a nyilvánosság kérdésében nem lehetett közös nevezőre jutni. A hivatalos vélekedés szerint a díj semmilyen nyilvánosságot nem kaphat (tehát a Színház című folyóirat sem közölheti); illetve, amennyiben az új magyar dráma kategóriájának díját törlik, akkor a többi díj kiadható, és az eredmény publikálható”.

„Később, egy további tárgyalási fordulóban ugyan szóbeli megállapodás jött létre arról, hogy minden díj kiadható, ám a díjazásról csak a Színház adhat hírt a szokásos módon, az egyéni szavazatokat is ismertetve. Az előkészületek ennek alapján meg is történtek, ám az utolsó percben – újabb fordulat – ezeket is leállították” – írta 1988-ban Koltai Tamás.

Ezek után a színikritikusok tagozata úgy döntött, hogy elmarad a díjátadó, erre csak hét évvel később, 1988. december 5-én került sor a Fészek Klub Gobelin Termében.

(A Hallelujáról, a darabról, az előadásról, a fogadtatásáról, „betiltásának” fordulatairól további részletek olvashatók a Katona és kora. A kezdetek című könyvben.)