Fejes Endre–Tasnádi István: ROZSDATEMETŐ 2.0
Kerékgyártó István: HUROK
Székely Csaba: 10
Pass Andrea: A VÁNDORKUTYA
Gábor Sára: KUTYAPORTÉKA
Az európai kultúrákban hagyományos körtáncokban a „táncosok egymással összefogódzva […] mintegy láncot alkotnak. Az összekapcsolódás meghatározza e táncok alapvonásait: motívumkészletük egyszerű és csekély, szerkezetük kötött vagy félig szabályozott. A láncformából adódó egyöntetűség kényszere az egyéni táncalkotást, a rögtönzést korlátozza.” (Magyar néprajz VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 280.) Az Olvasópróba sorozat hetedik kötetébe olyan darabokat válogattunk, amelyek szerkezetében valamilyen formában felfedezhető ez a láncforma.
Fejes Endre–Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0
Történelmi korok, korszakok kapaszkodnak össze a kötet első darabjában, a Hábetler család történetét elmesélő Rozsdatemető 2.0-ban. Tasnádi István Fejes Endre proletár családregényét adaptálta színpadra, és írta tovább egészen napjainkig. A család tagjai különböző életstratégiákat követnek, hogy alkalmazkodjanak a változó világhoz, és amennyire lehet, kimaradjanak a történelemből. Érdekes gondolata a darabnak, hogy az unokák és dédunokák nemzedékének egyes tagjai (akárcsak Garcia Márquez Száz év magányában) a már meghalt elődök alakjában jelennek meg, bár más életstratégiákkal, értékekkel, választásokkal. Ami azonban közös mindannyiuk sorsában: a mozgástér szűkös, a választási lehetőségek korlátozottak.
Kerékgyártó István: Hurok
A láncszerű jelenetépítkezés klasszikus sémáját teremtette meg Arthur Schnitzler Körtánca. A darab tíz jelenete egy-egy találkozás története férfi és nő között. A jeleneteket az kapcsolja össze, hogy a páros egyik tagja mindig átlép a következő jelenetbe, így mind a tíz szereplőt két különböző viszonyban látjuk. Az utolsó jelenetben visszatér az első találkozó másik figurája, így zárul körbe a találkozások sora. Kerékgyártó István darabja is ezt a szerkezetetet követi. A Hurok nyolc találkozás történetét mondja el, minden egyes jelenetben azt bemutatva, hogyan szorul a hurok (metaforikusan és valóságosan is) az egyes szereplők nyaka körül.
Székely Csaba: 10
Schnitzler Körtánc-szerkezetét idézi Székely Csaba darabja is, amelyben tíz (egy-egy római számmal jelölt) szereplő mesél magáról, idézi fel élete legfontosabb fordulatait, élethelyzeteit. A tíz rész elején mottóként a tízparancsolat egy-egy pontja áll, ez ad viszonyítási pontot az adott szereplő élettörténetéhez, mutat rá arra a legfőbb bűnre, amivel a szereplőnek el kell számolnia egy láthatatlan ítélőszék – mi, nézők, olvasók? – előtt. A láncszerűen egymáshoz kapcsolódó zárt egységekben minden szereplő a saját nézőpontjából mutatja be a történetét, emeli ki sorsfordító találkozásait, sikeres és sikertelen próbálkozásait, hogy új, szabadabb életet kezdjen.
Pass Andrea: A Vándorkutya
Pass Andrea darabjának középpontjában a titok áll. Bár az alcím alapján – Igaz élethazugságok – előképként Ibsenre is gondolhatnánk, de A Vándorkutya nem az analitikus dráma szerkezetét követi, inkább a thriller eszközeivel játszva mutat meg három középosztálybeli kisgyerekes családot, beszél az életüket átszövő, megmérgező titkokról, elfojtásokról, frusztrációkról. Egy játékkutya járja sorba a családokat hétvégenként, hogy hétfőn az óvodai csoportban (a gyerekek segítségével) beszámoljon mindarról, amit látott, hallott. A gyerekek által rajongva szeretett Vándorkutya szeme előtt nem maradnak rejtve a titkok, ezért rettegnek tőle a szülők. A darab tetőpontja egy szaturnáliába forduló szombat esti összejövetel, ahol felszínre kerülnek az addig jól leplezett hasadások és meghasonlások a házastársak közt, de még ez a lidérces élmény sem elég katartikus erejű ahhoz, hogy változást hozzon az életükbe.
Gábor Sára: Kutyaportéka
A kötetet záró darab a láncmesék szerkezetét idézve beszél arról a reménytelen küzdelemről, amit egy fiatal cigány pár folytat, hogy a sorról beköltözve a kisvárosba ott valahogy megkapaszkodhassanak, maguknak és kisgyermeküknek otthont teremtsenek. A Kutyaportéka egy nap története: sorra járják a várost a fiatal szülők, hogy segítséget szerezzenek, orvost a gyereknek, áldást a házra, amit megvettek, de a szomszéd szerint átok ül rajta. A városbeliek (orvos, pap, cukrász stb.), akikhez fordulnak, alapvetően nem elutasítóak, ám mindenkinek van valami feltétele a segítség fejében, kész receptje a megváltásra. A nap végén, a teljes kudarc állapotában kilép a történet a reális világból, feltárul a település nevét (Büdöskút) is adó varázskút, megnyílik az átjáró egy boldogabb világba, hogy aztán minden visszatérjen a csendes reménytelenségbe. Gábor Sára darabja egyszerre dokumentarista – egy kelet-magyarországi kisváros lakóival folytatott beszélgetésekre építő – és fikciós jellegű, műfaját tekintve etnodráma.