Szücs Zoltán: Megálló és más színdarabok

Szücs Zoltán hosszú utat tett meg, míg a színháztól eljutott a drámaírásig.

1990-től egy évtizeden át dolgozott a kaposvári színházban: volt díszítő, később kellékes, és számos kisebb statisztaszerepet is eljátszott Mohácsi János, Ascher Tamás, Gothár Péter, Znamenák István előadásaiban.

„…az első öt év nagyon jó volt. Aztán elmentek a nagy öregek, a társulat lecserélődött… Valahogy minden megváltozott… Én meg egyre többet ittam.” Végül alkohol- és drogfüggősége miatt elhagyta a színházat, és többek közt biztonsági őrként, villanyszerelőként, kocsitakarítóként, kéményseprőként dolgozott különböző helyeken. „Dolgoztam egy gyártelepen pár évig. Az maga a nihil. Mondjuk rengeteget tudtam olvasni, de egyre súlyosabb lett az alkoholizmusom is.” Egyre mélyülő függőségeiből egy 12 lépéses rehabilitációs program segített felépülni. „Az első tiszta évem nagyon nehéz volt, mindennapi harc a józanságért, állandó érzelmi hullámzásokkal. De aztán lassan letisztult minden, megtaláltam a lelki békémet, amiről az addigi zaklatott, őrült életemben azt sem tudtam, hogy létezik.” Ennek a letisztulásnak az eredménye lett az írás: „rádöbbentem, hogy van bennem egy folyó, aminek a létezéséről eddig nem tudtam, és ez a folyó átszakítva egy láthatatlan gátat áradni kezdett belőlem. Ez lett az írás. Egy nagyon erős spirituális élmény volt, az írás megszólított, és elkezdett vinni valami felé.”

A függőség és az abból való felépülés a témája az Asztreál és az Addikt című daraboknak. Az Asztreál főhőse a nagy rohamot követően élet és halál peremére sodródik, különös módon kezdi látni addigi életét, és megsejti azt is, hová vezethet az út, amin jár. A vég felé sodródásban egy újabb roham állítja meg, és téríti végül új pályára. Az – Anger Zsolt rendezésében a pécsi színház által is játszott – Addikt helyszíne egy rehabilitációs otthon valahol vidéken. Szereplői felépülő függők, akik bár a társadalom más-más rétegeiből érkeztek, de mind ugyanazért vannak itt: vissza szeretnék kapni az életüket. A saját világukba való visszatérés azonban mindig gyötrelmes, és nem is sikerül mindenkinek.

Közel egykorú emberek, de végletesen különböző világok találkozását mutatja meg a Mentorok és a Megálló című kamaradarab. A Mentorok főhőse két harmincas nő: egy jól menő ügyvéd és védence, a gyilkosságért előzetesen letartóztatott volt prostituált. A bírósági tárgyalásra való felkészülés során folytatott beszélgetéseikben fokozatosan feltárul a traumákkal és küzdelmekkel teli múlt, lassan bizalom épül a két nő közt, és végül az is kiderül, hogy miért volt szüksége az ügyvédnőnek erre a reménytelennek látszó ügyre. A Megállóban két középkorú férfi találkozik össze véletlenül az utolsó metróra várva. De a metró nem jön. Az idő nem múlik… Lehet, hogy nem is véletlen a találkozás? És talán ezek a látszólag távoli világok sincsenek olyan messzire egymástól?

A Térközben című darab főhőse egy középkorú sorompókezelő a Kaposvár–Sántos-i térközben. Jön-megy, elmélkedik, emlékezik az egyre fojtogatóbb jázminillatban, és mire lejár az éjszakai műszak, döntő elhatározásra jut.

A kötet utolsó két darabja művészek közé visz. A Színészotthon szereplői idős színházi emberek, többségében hajdan szebb napokat látott színészek. De a darab nemcsak a színházról szól, hanem az öregedéssel és a halállal való szembenézésről is. A Sofonisba főhőse a reneszánsz legismertebb festőnője, aki Michelangelo egyetlen női tanítványa, II. Fülöp spanyol király udvari festője, majd szicíliai alkirályné is volt.