Benedek Miklós

Nemrég ünnepelte születésnapját A Katona és kora. A kezdetek című kötet egyik hőse, Benedek Miklós. Egy nagy színész gazdag pályájából nehéz bármit is kiemelni, de sokaknak Benedek Miklós nevét hallva még mindig a legendás Budapest Orfeum ugrik be elsőként. A csupán néhány estére szánt összeállítást 1979. december 14-én mutatták be a Fészek Művészklubban, majd 1980 februárjától rendszeresen játszották a Nemzeti Színház első emeleti előcsarnokában. Később átkerült a Katona József Színházba, de sokfelé megfordultak vele vidéken, sőt külföldön is. Kis szünettel egészen 1990-ig műsoron volt, és összesen 303 előadást ért meg.

A Budapest Orfeum egész szellemisége összegződik abban a jelenetben, amely az előadás talán legszebb részlete, és jól mutatja az alkotók – Benedek Miklós, Császár Angela, Szacsvay László – módszerét is: egy aforizmát, egy színházi ötletet, egy korabeli újságból vett viccet s egy kuplét kapcsolnak össze. De ezeket úgy szerkesztik egymás mellé, és úgy adják elő, hogy mindegyik több lesz önmagánál, így közösen egy erős színházi gondolatot közvetítenek (amelyet nehéz így utólag szavakká fogalmazni, hogy ne hasson közhelyesnek az, ami a színpadon erős, megrendítő hatás).

Benedek Miklós egy Kellér Dezsőtől származó aforizmát idéz:

„Az embert élete első felében az bántja, hogy sokan nem ismerik meg, a második felében viszont az bosszantja, hogy ő nem ismer meg senkit.”

Aztán Császár Angela egy díszes barna dobozkát nyújt át neki, amiből Benedek régi fényképek kötegét veszi elő. (Lássuk, kiket ismerünk meg!) Szétbontja a köteget, s a képeket egyenként nyújtja társainak, miközben sorolja a neveket. Mindannyian rápillantanak a fotókra, aztán Szacsvay sorban visszaejti őket a dobozba. A nevek hallatán arcok derengenek fel egy pillanatra a múltból, majd halk zörejjel visszahullanak az örökkévalóságba.

Mindannyian ugyanabban a korban éltek, mégis alapvetően mást képviseltek, másképp viszonyultak a világhoz, az élethez. A politika alakítói vagy épp elszenvedői voltak, esetleg teljesen kívül maradtak a politika világán, mert a saját dolgukat is gyökeresen másképp fogták fel mindnyájan. Kortársak voltak, akik azonban egymással aligha összeilleszthető világokat képviseltek. Emiatt hagyatékukat is nehéz ugyanannak a kultúrának, ugyanannak a társadalomnak az örökségeként felfogni. Ezt az abszurditást érezzük, amikor egymás után halljuk például a tekintélyelvű Gömbös Gyula, a radikálisan demokratikus József Attila és a zsidótörvényt szorgalmazó Darányi Kálmán nevét. Hasonló kontrasztot teremt, amikor egymás után kerül elő a kor legnépszerűbb komikusának, a zsidó Kabos Gyulának, a deportálásokat elrendelő miniszterelnök Sztójay Dömének és a Horthy-korszak amorózójának, Jávor Pálnak a fényképe, aki felesége zsidó származása miatt még a koncentrációs táborok poklát is megjárta.

A fényképek szemléjének végén egymás után kerül a dobozba egy korszak névadójának, Horthy Miklósnak és a korszak áldozatának, a máig az egyik legolvasottabb írónak, Rejtő Jenőnek a fotója. A két kalandos életút mégis egész mást üzen nekünk. És mindannyiunknak mást, akik a Budapest Orfeumot nézve a jelenből gondolunk vissza az egykor voltakra.

Végül Benedek elénekel egy dalt, tulajdonképpen egy érzelmes slágert, de olyan árnyaltan és pontosan, a dal mélyén meghúzódó tragikumot is érzékeltetve, hogy most nem szólhat másról a szöveg, csak arról, hogy az egyes embert mégis csak az minősíti, mennyire akarja, tudja megőrizni a képtelen helyzetekben, a kegyetlen történelmi csapdák közepette is emberségét:

„Az ember egy léha, egy könnyelmű senki / S mégis ma mily nehéz embernek lenni / Az ember egy porszem, nem látja meg senki / S mégis csak e porszem tud ember lenni.”

Az ezután felhangzó idézetből az is nyilvánvalóvá válik, hogy mélyen összetartoznak azok az értékek, amelyek folyton szétszakítják az országot, gyilkos fegyverré alakulnak, ahelyett hogy kultúrát, társadalmat megtartó erőként működnének. „Ütött, kopott Károli-bibliát / s egy kötetnyi József Attila-verset – / hátizsákomban vittem a hazát, /két ingem közé belefért a nemzet” – írta Vihar Béla Örarckép 1942 című versében.

A Budapest Orfeum történetéről, az előadásról részletesen itt olvashat: