Sándor L. István: Szabadságszigetek. Fodor Tamás és a Stúdió “K” története 1978-ig

Fodor Tamás és a Stúdió "K" története 1978-ig

Fodor Tamás (1942) a magyar színházművészet kimagasló alakja, az általa vezetett Stúdió „K” az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb műhelye. Az ő történetükről szól Sándor L. István könyve.

Sorozat: Mesterek és műhelyek 1.

Kiadás éve: 2020

Terjedelem: 592 oldal

ISBN: 978-615-6276-00-1

Ár: 5990 Ft

Fodor Tamás és csoportja, a Stúdió „K” a hetvenes évek nagy alternatív (Bérczes László kifejezésével: más-színházi) robbanása során emigrált a hivatalos, szemmel tartott és ellenőrzött kulturális életből. Fodorék megelégelték az állandó csatározást a művészi élet szemmel tartóival, belefáradtak „ügyükbe”, az Orfeo-ügybe. (Kádár emlegette így. Bizony rangja van ott a színháznak, ahol az ország első embere ad nevet egy amatőr színházzal kapcsolatos huzavonának.) Létrehoztak egy színházi alkotóközösséget, egy ’68 szelleméből táplálkozó kommunát. Házat kezdtek építeni Pilisborosjenőn, hogy a teljes csapat odaköltözzön. Megalkuvások nélküli, autonóm létezés szándéka és kérlelhetetlen művészi igény munkált bennük. Ellenszínház volt a Stúdió „K” minden ízében. Értékei, eszményei, sőt egyáltalán a létezése is megkérdőjelezte, leleplezte az elmosódó körvonalú hazugság világát. (Koltai Tamás szerint már művészi igényességük maga volt a rendszer elleni lázadás.) Mindez persze inkább szociológiai vizsgálódás tárgya lehetne, ha a kísérletükből nem született volna meg a korszak egyik legjobb és legfontosabb előadása, a mai napig meghatározó Woyzeck. Az előadás szokatlanul intenzív kapcsolatot teremtett szereplők és nézők között, a nézők néma tanúként (cinkosként) karnyújtásnyira követték a kivételesen élesre hangolt játékot. A színészi játék létezésbe fordult, az előadások hatása túlmutatott az adott estéken, a színházi bemutatóból „eseménnyé” vált. (Perényi Balázs)

CRÉATION COLLECTIVE. A 60-as évek közepén találtam meg, és bámultam rá Franciaországban. Tulajdonképpen az egyik „K” is ebből származik, azaz a kollektív alkotásból. Azért mondom franciául, affektálva ezt a création collective kifejezést, mert amire ez le van fordítva, hogy közös alkotás, az olyan hétköznapi. Nincs mögötte az a rítus, sőt hogy úgy mondjam, az a szakralitás, ami ezeket az alkotásokat belengte. Az alkotás szó egyik szinonimája a teremtés, ha erre gondolunk, máris közelebb járunk a création collective értelméhez. Ez egy közös teremtést jelent. Azt mondja, hogy a színház isteni magaslatokat tud elérni, mert embereket, helyzeteket és világot teremt. Ezzel persze a színház önmaga hízeleg saját magának, de ennél alább valóban nem érdemes adni. Ebből nemigen szabad engedni. Sokáig hangoztatott jelszavam az volt, hogy a valóságnak megszámlálható tényei vannak. Fizikailag megszámlálható tényei. És a művészet annyiban művészet, hogy ehhez a valóságos tényhez hozzáad egy szerdát vagy egy csütörtököt, amivel gazdagabb lesz a megszámlálható világ is. Tehát az alkotás egy új élet, egy új teremtés. Ha a színház erre képes, akkor valójában nem bérletes előadásokat játszik, hanem egy alkalmat teremt, amit legfeljebb megismétel többször is, mint teremtést. A művészi teremtés ugyanis többszörözhető. A kérdés csak az, hogy a közös alkotás során valóban létrejönnek-e interakciók, s az interakciók elérnek-e olyan minőséget, ahol konfrontációk és valódi konfliktusok keletkeznek. És hogy ezek a konfliktusok tükrözik-e a világ konfliktusait? Tehát hogy olyan eredmény születik-e az alkotó folyamat végén, amiben napjaink valóságát szemlélhetik az emberek. (Fodor Tamás)

Fodor Tamás színjátszóként, szavalóként, szervezőként az Egyetemi Színpadon kezdte pályáját. Ez a hatvanas évek egyik legfontosabb kulturális helyszíne volt. Itt készítette első rendezéseit is az Universitas együttessel. Később kísérletet tett arra, hogy hivatásos társulatokhoz csatlakozzon, így játszott a József Attila Színházban, és tagja volt az Irodalmi Színpadnak is. De saját útját az amatőr színházi mozgalomban találta meg, amely éppúgy a kor legprogresszívebb törekvéseit képviselte, mint korábban az Egyetemi Színpad. Így került kapcsolatba az eredetileg fiatal képzőművészek csoportjából alakult Orfeóval, amely az ideológiai útkeresést a művészeti alkotások olyan formáival kapcsolata össze, amelyeknek társadalomformáló hatásuk lehet. Fodor Tamás szervezte meg és vezette az Orfeo színjátszó csoportját, amely 1971 novemberében mutatta be első előadását, az Etoile-t. 1974-től – az Orfeótól elválva – Stúdió „K”-ként folytatták tevékenységüket. 1977-ben mutatták be legfontosabb előadásukat, a magyar színházművészet máig élő legendáját, a Woyzecket.

A Szabadságszigetek című kötet idáig követi Fodor Tamás pályáját, illetve azoknak a kulturális közösségeknek a történetét, amelyek formálták személyiségét, alakították világszemléletét, színházi gondolkodását. Németh Ilona (1948) az Orfeo alapító tagja volt, később látványtervezőként határozta meg a Stúdió „K” munkáját. Angelus Iván (1953) még gimnazistaként került kapcsolatba az Orfeóval, majd csatlakozott a színjátszó stúdióhoz, illetve a Stúdió „K”-hoz. Oszkay Csaba (1953) és Székely B. Miklós (1948) szintén orfeósként csatlakozott a színjátszó együtteshez, és lett a Stúdió „K” meghatározó tagja. A könyvben Fodor Tamás és az ő visszaemlékezéseikből rajzolódik ki a színjátszó együttesek belső története, amelyet Sándor L. István elemzései, rekonstrukciói egy rendkívül fontos időszak kor- és színháztörténetévé formálnak. Mindezt kronológia, „kislexikon”, névmutató és gazdag jegyzetanyag egészíti ki.