Menni vagy maradni? Mai magyar színdarabok (Olvasópróba 4.)

Menni vagy maradni? Olvasópróba 4.

Kárpáti Péter: ULTONIA

Dragomán György: KALUCSNI

DIGGERDRÁJVER

Hajdu Szabolcs: ERNELLÁÉK FARKASÉKNÁL

Kárpáti Péter: MOSZKVA–PEKING TRANSZSZIMFÓNIA

Közel másfél évszázada meg-megújuló hullámokban hagyják el szülőföldjüket magyarok tíz- sőt százezrei. Mi késztet valakit arra, hogy mindent hátrahagyva nekivágjon az ismeretlennek? Mit remél, mitől tart, milyen akadályokkal kell megküzdenie, és van-e út, hogy visszatérjen? Az Olvasópróba sorozat negyedik kötetébe olyan darabokat válogattunk, amelyek szereplői különböző korokban és élethelyzetekben teszik föl a kérdést: menni vagy maradni?

A kivándorlási hullám első nagy tetőzése a múlt század első évtizedében következett be, amikor néhány év alatt több mint félmillióan távoztak a tengeren túlra. A magyar állam ezt törvényileg szabályozta, és – nem mellesleg – üzletet csinált belőle: kizárólagos jogot adott a Cunard hajózási társaság számára a kivándorlók szállítására Fiuméből New Yorkba. Tonelli Sándor (18821950) közgazdász és szociológus szakíró 1907 végén inkognitóban, magát fotográfusnak kiadva tette meg a több mint háromhetes utat Amerikába az Ultonia nevű kivándorlóhajón, hogy személyes tapasztalatokat szerezve hiteles képet adhasson a hatóságoknak a fedélközben utazók valódi körülményeiről. Tonelli az út során arról is sokat megtudott a kivándorlókkal folytatott hosszú beszélgetésekből, hogy ki milyen tervekkel, reményekkel vágott neki a nagy útnak, mit tud, mit vár az Újvilágtól. Élményeiről jóval később egy kis könyvben (Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929) számolt be. Ez a szociográfia a forrása Kárpáti Péter kötetet nyitó darabjának.

Az Ultonia kivándorló hajó

Infernális nyitánnyal kezdődik a nagy utazás: hosszú sorokban érkeznek a hajóra az emberek, egyenként fellépdelnek a fedélzetre vezető pallón, egy pillanatra megtorpannak, visszanéznek, majd eltűnnek a hajó belsejében. Sokféle figura, történet, vágy, tapasztalat, félelem és remény szorul össze az Amerika felé hajózó Ultonia fedélközében, s miközben minden bizonytalanná válik, eltűnik a part, az út, egyszerre hal meg a régi és születik az új élet.

Van-e szabadulás a 80-as évek Romániájából, össze lehet-e csomagolni és újra lehet-e kezdeni az életet valahol máshol? Dragomán György darabjának középpontjában egy erdélyi magyar értelmiségi család áll, akik számára nem az a legfőbb dilemma, hogy elinduljanak-e, vagy hogy lesz-e olyan ország, ami befogadja őket, hanem az, hogy a hatalom kiszámíthatatlan, ám annál veszélyesebb képviselője hajlandó-e útlevelet adni nekik. Mert a szabadulásnak ára van, s ha minden értéktárgy elfogyott, mással kell megváltani azt. És a család – akárcsak az Auliszban veszteglő Agamemnon Iphigéniát – egy ártatlan gyereklányt lök áldozatul, hogy végre útra kelhessenek. De a rendszer nem enged, az áldozat hiábavaló: az ajtók végleg bezárulnak előttük, és mind ott maradnak az egymás ellen elkövetett bűnök terhével.

A kötet harmadik darabja, amelyet egy blog bejegyzéseiből szerkesztett Bagossy László és Epres Attila, már a jelenbe vezet. Hogyan tud új otthont teremteni magának és családjának valaki, akit az egyre szűkösebb anyagi körülményei arra késztetnek, hogy egy másik országban kezdjen új életet?

A Diggerdrájver egy Magyarországról Angliába kitelepült nehézgépkezelő monológja, amelyben élvezetesen és érdekesen számol be a mindennapjairól: a munkájáról, a családjáról, az otthonáról, az emlékeiről és a választás szabadságának érzéséről. Eközben állandó kérdés marad számára a hazájához, a múltjához való viszonya is. Amit mond, egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató, megrázó és felszabadító. A darabot záró mese (amit a férfi gyermeke mond el magyarról fokozatosan angolra váltva) szintén az áldozat kérdését veti föl: mit adunk öntudatlanul az ördögnek a jólétért, a kényelemért cserébe, és hogyan tudjuk azt mégis visszaszerezni tőle.

A következő darab, az Ernelláék Farkaséknál témája már nem az útnak indulás, hanem a hazatérés. Ernelláék, akik az elmúlt évet egy skóciai farmon töltötték, egy éjszaka váratlanul beállítanak Farkasékhoz. Tömérdek csomagjuk mellett hozzák vissza magukkal az összes sértődöttséget, irigységet, kicsinyességet, tehetetlenséget és félszegséget, ami egyszer már elűzte őket innen. A két rokon család találkozása komikus, mégis feszült helyzetekhez vezet, saját életük hazugságaival szembesíti mindannyiukat. Itt is egy mesével, a két unokatestvér gyerek színielőadásával ér véget a darab: egy kisfiú és a mellé szegődött állatok elhagyván a várost addig vándorolnak gyalog és hajón, míg meg nem találják a világ legszebb helyét.

A kötetet záró darab szintén Kárpáti Péter munkája. Az Ultoniához hasonlóan a téma itt is egy nagy utazás (ahol megtörténik minden, születés, halál), ám ennek a célja és iránya egészen más.

A Moszkva-Peking transzszimfónia utasai nyugatról keletre tartanak a transzszibériai expresszen, és az utazás kiváltója nem a szükség, inkább a keresés, a kilépés szándéka, a menekülés. Utasok jönnek-mennek, cserélődnek szürreális összevisszaságban a vonaton, ki hosszabb, ki rövidebb ideig tűnik fel, néhányan újra és újra előbukkannak. A számtalan utas közül kiválik egy, Moritz, aki bejárja a teljes szerelvényt, eljut az alsó világba, találkozik élő és holt lelkekkel, ártó és segítő szellemekkel. Ő az, aki számára nincs megérkezés, hazatérés, aki, amikor eljön az idő, visszaszáll a vonatra, és eltűnik a kék káoszban.