1 Először a címet kell magyaráznom: „Zamárdi” ebben az írásban nem a nevezetes balatoni helység neveként szerepel, hanem a 29 éve folyamatosan működő, az Országos Diákszínjátszó Egyesület legfőbb szakmai műhelyeknek járó Bácskai Mihály-díjával elismert, gyermek-, diák- és felnőtt, hivatalos nevén Fodor Mihály Színjátszótábor „beceneveként.” A fent jelzett szám egyben azt is jelenti, hogy e sorok írásakor, 2022 augusztusában éppen a harmincadik táboron vagyunk túl. A dolog külön érdekessége, hogy bár a táborok domináns többsége (1993-95, majd 1997-2002, végül 2008-2015 között) Zamárdiban került megrendezésre, a tábornak a fennmaradó időszakokban is egy kivételével a Balaton déli partja adott helyszínt, csak éppen máshol: Balatonszemesen, Balatonbogláron, Fonyód-Bélatelepen és Balatonlellén… innen származik a jó negyedszázados bonmot is: „Zamárdi idén Lellén/Bogláron/Fonyódon lesz.” A cím másik fele így már világosabb, hiszen arról fogok értekezni, hogy miért éppen a zene vált ennek a tábornak az egyik legfőbb emblémájává: a zene szerepe ugyanis a Fodor Mihály Színjátszótáborban jócskán túlmutat, túllép azokon a hagyományos kereteken, amit a színházi alkalmazásban megszokhattunk, és többféle módon is meghatározza a tábor más táborokkal össze nem keverhető egyedi arculatát. Természetesen, ha történetileg nézzük, itt is elsősorban hagyományos módon, a táborbeli előadásokhoz készülő kísérőzenék, zenei effektek, betétdalok készítésével indultunk majd negyedszázaddal ezelőtt. Ami azonban kezdetektől szembetűnő volt, hogy nagyon sok olyan képességes muzsikus, zenei tekintetben is tehetséges színjátszó gyűlt össze a tábor vonzáskörébe tartozó pest-megyei csoportvezetőkből és színjátszóikból, akik a tábor fő célján, az egy hét alatt kevert csoportokban zajló darabkészítésen túl szinte „zenei aurát” vontak a tábor egész működése köré. Mindez például azon a Lukács Lászlón, a budakeszi színjátszók, a későbbi Kompánia Társulat rendezőjén is múlt, aki nemcsak a csapatát hozta el az első táborokba, de képzett zenészként többféle zenei stílus előadására vonatkozó zenei arzenállal felvértezve érkezett: ha kellett teljes moldvai népzenei kíséret születhetett a budakesziről hozott kobzák, hegedűk, furulyák és kavalok révén, de rendelkezésre állt egy teljes rock-zenekar cucca is, természetesen a hozzá tartozó zenészekkel együtt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a tábori színházi munka mellett esténként zenei eseményekkel is kiegészülhetett a program: volt táncház és a záró bemutatók utáni este lényegében élő rockbuliba torkollott. Valószínűleg innen ered az a máig tartó hagyomány is, hogy sok más színjátszótáborral ellentétben „Zamárdiban” nem tartunk esti próbát, hanem az egész tábori közösséget építő más projektekkel töltjük az estét. Bár a budakeszi színjátszók 1998-tól már nem voltak velünk, a kezdeti impulzusok hatására mégis kialakult egy olyan zenészcsapat, mely folyamatosan dalokkal, kísérőzenékkel látta és látja el a csoportokat, és mindezek mellett életben is tartja az előző évek legemlékezetesebb szerzeményeit. Itt kell megjegyezzem, hogy számomra azért is örvendetes ez a működés, mert szakmai életem számos más területével ellentétben Zamárdiban végre nem vagyok egyedül. Hadd emlékezzem meg a tábor zenészeiről egy rövid felsorolással: velünk volt sokáig hajdani csoporttársam Kocsis Csaba, aki zongoratudásával és szerzeményeivel számos produkcióhoz járult hozzá, például együtt írtuk a táborban a sokak által nagyra tartott Arany-ballada, a Hídavatás zenei szólamait. Szerencsére az első tábor óta folyamatosan itt dolgozik a hajdani fóti színjátszó Amin-Váczi Virág is, („civilben” olyan műsorok főszerkesztőjeként működik, mint a TV2- Magellán című műsora, illetve a köztévé Virtuózok című vetélkedője), aki hajdani mestere, a szintén táboralapító Kis Tibor gyermekszínjátszórendező oldalán zamárdis előadások társrendezője, de emellett táborunk számtalan slágergyanús dalának zeneszerzője is. Része a csapatnak hajdani párom, gyermekeim édesanyja, Angyalföldi Zsuzsa, aki speciális tudásaival (gregorián ének, klasszikus gitárkíséret, historikus tánc) külön színt kölcsönöz a tábori dalok, zenés jelenetek világába. Amellett, hogy színészként-rendezőként is dolgoztak a táborban, fontos dalokkal gazdagították a repertoárt névadónk, Fodor Mihály lányai is: Fodor Éva „Csubi”, illetve Fodor Katus. Szintén jelentős kísérőzenékkel, dalokkal járultak hozzá a zenei terméshez az inárcsi Illés testvérek, Csaba és Árpád is, akik a Váczi Virág alapította Tábori híradók feladatát is ellátják. Az utóbbi évek fejleménye, hogy kisebbik fiam Pap Gergely, Geri, valamint zenei pályára lépő volt vörösmartys tanítványom, Endrédi Nóri is csatlakozott a zamárdi zenészek köréhez. Mindennek a csapatmunkának az eredménye az a sok száz dal, amelyből válogatva 2009-ben CD-t készítettünk, mostanra pedig az azóta született dalokból egy Daloskönyvet állítottunk össze. A történet és a résztvevők mellett fontos megismerni azokat kimondatlan „szabályokat”, folyamatokat, rituálékat, amik a dalok születéséhez és megmaradáshoz, továbbéléséhez hozzájárulnak. Magam számára is nehéz értelmezni, de tény, hogy a táborunkba érkező rendezők mindig is azonnal magukévá tették és teszik, szinte morális követelménynek tekintik a maguk számára, hogy legalább egy, de inkább több dal szülessen az itt készülő előadásokhoz. A rendezők ilyenkor sokszor előre, még a tábor előtt, de legkésőbb a tábor első napjaiban megkeresik a szerzőket, elmondják az igényeiket, esetleg megadják a készülő dal alapjául szóló irodalmi szöveget. Ekkor a szerző hozzálát a zene megalkotásához, és amint elkészül vele, korrepetálni is kezdi azt az adott csoport játszóival. Itt következik még egy fontos mozzanat: ebben a táborban a zenékkel nem titkolózunk. Nem is nagyon tudnánk, hiszen a próbahelyek áthallásosak, de egyébként sem cél a dalok „ezoterikus” kezelése egyfajta későbbi meglepetésszerű színpadi hatáskeltés érdekében, ami a titkolózást indokolná. Sőt, kifejezetten élvezetesnek találjuk, hogy napokon belül együtt dúdolhatjuk a másik csoportbeliek dalait is. (Persze mindezt anélkül, hogy a dal pontos helyét, funkcióját ismernénk – ezért sem lövünk le előre semmit a dal megismerésével.) Ekkor jön a következő lépés: a tábor közepe táján, amikorra a darabok már erőteljesen formálódnak, és legalább egy dal már mindenkinél megszületett, sor kerül a tábortűzre, melyen, más táborokkal ellentétben, nem a hagyományos tábortűzi slágerek szólnak, hanem a saját dalaink. Vagyis azok a nóták, amit az emlékezet (értsd: az idősebb táborozók emlékezete) megőrzött. És ennek keretében kerülnek bemutatásra „legfrissebb, legropogósabb” dalok is: azok, amelyek idén (az adott évben) születtek. A régi dalok tanulása egyébként máskor is előkerülhet, más esti programok kiegészítéseként, hiszen mindig vannak új táborozók, akiknek érdemes megtanulni az elmúlt idők legjobb dalait. Ennek fényében kerül sor a tábor végén a bemutatókra, ahol nemcsak az egyhetes munka gyümölcseivel, az elkészült produkciókkal találkozunk, de végre mindenki láthatja-hallhatja a dalokat a „saját közegükben” is: a bemutató keretében fény derül a funkcióra, nyitó- vagy záródal-e a már megismert nóta, esetleg valamely izgalmas helyzetet tesz még „beszédesebbé” a darab folyamatában? De ezzel még nincs vége a zenei eseményeknek. A bemutatókat fáklyás felvonulás követi, aminek keretében lemegyünk a Balatonpartra, és fontos, illetve kívánságlistás dalok mellett egy nagy körben összegyűlve a csapatok előadásában, vagy már velük együtt dúdolva újra elénekeljük az adott év összes dalát. 2 Most, hogy a dalok szerepét ismertettem, ideje egy-két fontos szerzeménnyel megismerkedni, hogy ennek keretében a tábor záró rítusával, és a hozzátartozó dallal zárhassam ezt a beszámolót. Ha mi árnyak nem tetszettünk… (szöveg: William Shakespeare: Szentivánéji álom, fordította: Arany János, zene: Pap Gábor Papesz)
Ha mi árnyak nem tetszettünk, Gondoljátok, s mentve tettünk: Hogy az álom meglepett, S tükrözé e képeket. E csekély, meddő mesét, Mely csak álom, semmiség, Nézze most el úri kegy, Másszor aztán jobban megy. S amint emberséges Puck A nevem: ha megkapjuk, Hogy most kímél a fulánk, Jóvátesszük e hibánk, Máskint a nevem ne Puck Legyen inkább egy hazug. Most uraim, jó`tszakát. - Fel, tapsra hát, ki jó barát, Jó ideje a tábor egyik fő dalaként szerepel Puck nevezetes zárómonológja a Szentivánéji álomból, melyet saját Holdkórosok című 2005-ös Szentivánéji-adaptációmhoz készítettem. Egy apró turpisságot muszáj volt elkövetnem az üdvös cél érdekében: ha ugyanis a zárósort kivesszük, maga a szöveg minden kor minden színészére, színjátszójára vonatkoztatható, egy olyan szituációban, amelyben egy bármilyen darab végén közvetlenül a nézőkhöz szólnak. A hozzá született, szólóval is ellátott rockos jellegű finalé-dal könnyen tanulható és énekelhető mindenki számára. Játsszuk, ami nincs (szöveg: Szilágyi Domokos: Játékok II./2., zene: Amin-Váczi Virág)
Játsszuk, ami nincs, ami volt, játsszuk, ami nincs, ami lesz. Poklot s mennyet, hol a holt közel érzi magát földijeihez, földet, hol a menny s a pokol. Játsszuk meg a Nap meg a Hold ragyogását – játsszuk, ahol játszanunk adatott. Légy élő, a jövőt sose félő, akár az időt a halott. Szilágyi Domokos Játékok II. című ciklusának második darabja a színházi önreflexiónál is mélyebb bugyorba hív: játék és élet, lét és nemlét, valóság is fikció egymásbajátszatásával olyan üzenetet hordoz, ami jelzi, a (szín)játék sosem önmagáért való, mindig komoly téttel bír, és egyszerre kívánja megértetni-megéreztetni ezt a halálos tétet játszóval és nézőjével egyaránt. Váczi Virág a kezdetek kezdetén 1995-ben készítette a dalt a Fából készül vaskarika előadáshoz Jancsó Sarolta felkérésére. Majd harmincéves dal tehát, a legrégebbi „slágerünk”. Patadobogás-szívdobogás (szöveg: Fodor Éva zene: Angyalföldi Zsuzsa)
Patadobogás, szívdobogás, -dobogás Vágtázz, vágtázz velem szabadon Rövid ám míves szöveg, egyszerű kétszólamúság, mégis erős polifón hatás, ami stílusos ritmikával egészül ki, és tömörsége ellenére is nagyon „beszédes”. Nekem arról szól, hogy cselekvés, érzés és élet szervesen, szétbonthatatlanul összetartozik. Minekünk, színjátszással foglalkozóknak ez zsigeri tudás. Fodor Éva „Csubi” és Angyalföldi Zsuzsa közös remeklése a dal, mely az elmúlt években vált kedvenccé. Földtől az égig (szöveg: Fodor Mihály, zene: Angyalföldi Zsuzsa)
Földtől az égig mind a miénk itt a lég, Nem kell ecset sem, képzeletünk is elég. Töltsd fel a semmit, szirmos indákat fess! Ha üres a szíved hess innen hess, hess, hess! Szőjj színes sátrat, súgd bele vágyad, ne félj! Ringj hintaágyban, tündéres álmot mesélj! Bucózz a fénnyel, szárnyas bubákat fess! Ha üres a szíved hess innen hess, hess, hess! Fodor Mihály számunkra legkedvesebb dala, zeneszerzője Angyalföldi Zsuzsa. Kicsi gyerekek ajkán szólalt meg először, akik az összes záró hangot kitartották-susogták a zenei sorvégig, azóta ez is hagyománnyá vált, fel sem merül bennünk, legyünk akár nagykamaszok, felnőttek, hogy ez ciki lenne – ugyanolyan természetes, mint a nagyobbaknak a legkisebbektől ellesni-eltanulni a kor előrehaladtával múló-tűnő természetes létezést, ezért is borzasztóan fontos a háromféle korosztály együttélése ebben a táborban. Miközben a dal végig az alkotásról szól, azért Misi bácsi egyszerű szavai által nem bántóan, de világosan elhatárolódik azoktól, akiknek nincs keresnivalója a közegünkben: „ha üres a szíved/ hess innen hess, hess, hesssssss….” Hosszú a virágfüzér (szöveg: Weöres Sándor Vonzás című verse nyomán, Zene: Pap Gábor Papesz)
Hosszú a virágfüzér, kéztől kézig ér, valamennyi kézen át kezdettől végig ér. Átléptünk a hegyen, fogjátok a füzért. Lejtünk a tengeren, fogjátok a füzért. A dalt, mely eredetileg egy Weöres Sándor verseire épülő szerkesztett műsorhoz, a Vonzásokhoz kért tőlem 1997-ben egy másik táboralapító-rendező, Kovácsné Lapu Mária. 2015-ben bekövetkezett halála óta kezdtük el újra énekelni az ő emlékére. (Mostanra elég sok gyermekszínjátszó énekli az országban, hiszen az Weöres-Találkozó országos gáláin is megtanítottam.) A hozzá alakult rituálé mostanra a tábor valódi záróakkordja lett: lényege, hogy az utolsó akció, a fáklyás menet legvégén, ahányan csak vagyunk a Balatonparton, táborozók és jelenlévő vendégeink egyetlen nagy kört formálunk magunkból. 120-150 ember esetében ez nem kis mutatvány: olyan hatalmas kör alakul, amelynek egyik fele már alig látja-hallja egymást, de azért mégis a fáklyák halvány fényében, és a kezek szorításnak láncában mégis „tud egymásról, mint öröm és bánat”. Így énekeljük el a dalt előbb egyszólamban, majd a dallam hangjainak jellegzetes „kiterítésével” (lásd a könyvben a Dallamhangok kiterítése elnevezésű gyakorlatot.). Weöres „hosszú virágfüzére” természetesen mi magunk vagyunk, az aktuális tábor friss élményeivel „szirmot bontva”, egyetlen körben összetartozva, hangokkal, „megmintázva a levegőből”, így téve „örökké a pillanatot”, amely azonban mégis, a tábor csodájának köszönhetően újraélhető! Jövőre, egy következő „Zamárdiban”!