Könyvkritikák

Párhuzamos világok

 

Bertóti Johanna: “Csak” a szöveg. Bárka 2017/1.

 

A könyv találó címe – Párhuzamos világok – a kötet egészével kapcsolatot tart. Az első asszociáció, ami eszünkbe juthat a címet illetően, az a felnőtt és serdülő generáció közötti szakadék. Valamennyi darabban jelen van ez a probléma. A konfliktust szülők és fiatalok között olyan tényezők generálják, mint: a gyermekek jogainak kérdése, az elhallgatott múlt, drogfogyasztás, szülők válása. A darabok fő témái mind összefüggnek a párhuzamos világok gondolatával…

Kortárs témák ezek gazdag drámai potenciállal. A párhuzamos világok közötti feszültség színpadra kívánkozó helyzeteket szolgáltat.

Jó, hogy olvashatók ezek a darabok. Elsősorban azért, mert az előadásoktól függetlenül is élvezetes szövegek, tehát kiállják az olvasás próbáját (apropó: a sorozatcím telitalálat!). Másrészt azért, mert az előadások dokumentumaiként működnek, és mert így könnyebben eljutnak olyanokhoz, akik esetleg kedvet kapnak, hogy színre vigyék őket.”

 

A felejtés ellen

 

Szil Ágnes: Rendezni végre…  Bárka 2017/1.

 

“A felejtés ellen heterogén gyűjtemény, kicsit olyan, mintha gombhoz szabták volna a kabátot, kerestek volna egy közös jellemzőt, amelyet a drámakötet címlapjára írhatnak. Az első három: Székely Csaba, a Mohácsi testvérek és Brestyánszki B. R. drámája történelmi darabnak tekinthető, az utolsó kettő azonban inkább a magánélet felől megközelíthető színmű, csak háttérként jelenik meg a közeli vagy a távolabbi múlt; s a kötet sorrendje is a régmúlttól halad a jelen felé (ám a hátlapon található, illetve belül a szerzőket, majd pedig a drámákat lényegre törően bemutató ismertető szövegek már a szokásos alfabetikus sorrendben következnek). Öt kifejezetten jó darabról van szó egyébként, örülhetünk, hogy a Selinunte megjelentette.

A kötet összeállításának célja az volt, hogy azt vizsgálja: a színpadon bemutatott szövegek tudnak-e működni olvasás útján is – kissé álságos felvetés ez, hiszen nem lehet kérdés. Hat olyan szerző öt drámájáról van szó, akiknek a neve garanciát jelent a színvonalra. Inkább az olvasó felől jelent kihívást az Olvasópróba annak tekintetében, hogy ha a darabot nem sikerült megnéznie, akkor az olvasás során fel tudja-e építeni magában a művek világát.

A felejtés ellen drámái évtizedek múlva is játszhatóak lesznek, hiszen nem a saját koru(n)k aktualitását mutatják, hanem abszolút értékben is érvényesek: az örök emberi lenyomatát hordozzák.”

 

Tarján Tamás: Tág olvasat    Revizor

 

“…ne késlekedjünk az elismeréssel és köszönettel: az Olvasópróba korántsem kockázatmentes projektként olyan textusokat publikál, amelyek (vagy részleges előzményük) esetleg más műfajban (például regényként) ugyan hozzáférhetőek, ügyes szövegvadász itteni alakjukat is becserkészheti, ha nem sajnálja az időt színházi könyvtárak vagy az internet raktárának búvárlására. Ám a tematikus gyűjtés, a célzott megjelentetés – a hazai könyvkiadásban elsőként – a Selinuntét dicséri.

A modern irodalomtudomány többféleképp problematizálta a drámai szöveg műfaji hovatartozását. …

A szakszövegek kiragadott elemei csak sejtetik, ugyanakkor körvonalazottan érthetővé teszik koncepcionális bázisukat. De látszólag épp abban bizonytalanítanak el, hogy A felejtés ellen opusai „olvasmányként is képesek fontos kérdéseket feltenni”. Az „olvasmány” szó nem állítja, hogy szépirodalmi teljesítményekre lapozunk rá, a „fontos kérdések” nem konkretizálja, hogy e kérdések történelmi, társadalmi, etikai, esztétikai és egyéb választásokra, válaszokra késztetik-e a befogadót. A (nyitott) műfajelméleti dilemma (irodalom? színház? irodalom és színház? színházon belüli irodalom? csak színház? stb.) mégsem kérdőjelezi meg jelen (színdarab)szövegek kinyomtatásának érdemét és hasznát. Főleg a potenciális színházi újrafelhasználásra: új bemutatókra számítva.”